41 (más hírek szerint 48) államtitkár kinevezését kéri Orbán Viktor a köztársasági elnöktől. Ennyi még sohasem volt magyar kormányban. Arról meg még sejtésünk sincs, hány helyettes államtitkár lesz e főtisztviselői réteg alatt. Ráadásként tanácsadók, miniszterelnöki és miniszteri biztosok tucatjai gazdagítják az orbáni bürokráciát. Orbánhoz képest elődei puritánok voltak. A Kádár-érában minisztériumonként volt egy (egy!) államtitkár, és mellette két-három miniszterhelyettes. A miniszterrel együtt így öt-hat felsőszintű vezető irányított egy-egy tárcát. A nagy presztízsű államtitkári tisztség viselője általában szakember volt, akinek a nevét széles körben ismerték. Nézegetve most a jelöltek névsorát úgy tűnik, hogy sokukat nem a szakmai teljesítménye, vezetői rátermettsége, hanem a Vezér iránti feltétlen hűsége, szervilizmusa emelt a székébe.

Az áttekinthető, hatékony államigazgatáshoz elegendő volna tárcánként két államtitkár: az egyik a miniszternek a politikai, a másik a közigazgatási helyettese lehetne. Az előbbi – nem csak időszerű információkkal, hanem mandátummal felruházva – a miniszter távollétében képviseli a tárcát a parlamentben, a kormányban, a médiában (politcal secretary). Az utóbbi vezeti a minisztériumi apparátust. Az előbbi a kormány tagja, a kormánnyal jön és távozik. Az utóbbi viszont – mivel megbízatása állandó (permanent secretary) – a kormányváltás után is a helyén marad, hiszen politikai felelősséget nem vállal.

A miniszterek száma most csak tíz. Hattal kevesebb, mint volt például a Bajnai-kormányban. Az államtitkároké viszont több mint a kétszeresére nő. Arról “természetesen” semmiféle információnk nincs, hogy az orbáni bürokrácia burjánzása, a vazallus-állam építése az adófizetőknek mennyi pénzébe kerül. (Egy államtitkárság működtetése nem nélkülözi a – divatos szóval – kabinetfőnököt és a titkárságot, segédszemélyzetet.) Németországban az állami költségvetés szerves részét alkotják az egyes fejezetek (minisztériumok) által betölthető státuszok, amelyeket a parlament hagy jóvá (Stellenplan). Hasonló volt nálunk is a gyakorlat a múlt század első felében, amikor a képviselőház költségvetési bizottsága megvizsgálta a kormány létszám-változtatási javaslatát, és megszavazását vagy elvetését javasolta az országgyűlésnek. Ma mindezt – kerül amibe kerül – egyetlen ember dönti el.

Június 6-án 11 órára azért hívták össze az Országgyűlést, hogy a miniszterelnök bemutathassa régi-új minisztereit, és azok letehessék hivatali esküjüket. A házelnök késése miatt az ülés megnyitására húsz percet kellett várni. Ennyi ideig még Orbán Viktor sem szokta várakoztatni hallgatóit, vendéglátóit. Amikor Kövér László, a hármas számú közjogi méltóság végre megérkezett, hogy elfoglalja helyét a pulpituson, a képviselők az új regulának megfelelően felállva köszöntötték. Kövér, miután leült, nem exkuzálta magát, pedig még a szintén késéssel érkező főszereplőt, Orbánt is megvárakoztatta. A mogorva házelnök elmaradt gesztusa nem pusztán neveletlenség, udvariatlanság; annak jelzése, hogy ő itt nem a primus inter pares. Talán úgy gondolja, hogy a képviselők az alárendeltjei.

Még megérhetjük, hogy a Házszabály legközelebbi módosításakor “a kétharmad” azt is előírja, hogy a plenáris ülés megnyitása előtt a frakcióvezetők középiskolás stílusban tegyenek jelentést. Rogán Antal például valahogy így:

“Házelnök úrnak tisztelettel jelentem, hogy a Fidesz frakciójának létszáma 117 fő. Az Ön üdvözlése és a szavazógombok nyomogatása céljából valamennyien megjelentünk.”(Utána esetleg még elénekelhetnék a kormányszövetség dalát, aminek a megírására és megkomponálására Kerényi Imre kérhetne fel valakit...)

Azt mondja Lázár János, hogy "A reklámadó bevételének teljes egészét gyermekekre, konkrétan iskolafejlesztésre, oktatási intézmények korszerűsítésére, bővítésére költi majd a kabinet." A hatályos európai költségvetési jog szerint az állami bevételeket és kiadásokat anélkül kell meghatározni, hogy azokat egymáshoz igazítanánk. A költségvetés összes bevétele fedezi az összes kiadást. A “célhoz nem kötöttség” szabálya tehát megakadályozza, hogy egy meghatározott bevétel egy meghatározott kiadást finanszírozzon. Ezért írja elő az EU pénzügyi rendelete is: az egy fő költségvetésbe (General Budget) integrált kiadásokat a bevételeknek összességükben kell fedezniük. A globális fedezet (universality) elve a bruttó elszámolás több mint ötszáz éves számviteli elvén alapul (a bevételek és a kiadások nem igazíthatók ki egymással szemben). Itthon sem lehet a bevételeket „pántlikázni” vagy visszatartani fontos kiadásokat, és azok teljesítését „célzott” bevételek beérkezésétől függővé tenni.

Lázár idézett nyilatkozata arról árulkodik, hogy a harmadik Orbán-kormány második emberének fogalma sincs a költségvetési jog alapelveiről, vagy – ami rosszabb – tisztában van azokkal, de – mivel úgy gondolja, megteheti – rájuk se hederít.

Lázár János (egyelőre még csak államtitkár) parlamenti felszólalásában tudomásunkra hozta, hogy a kormányfő hivatalában fogadta az Állami Számvevőszék elnökét. Az ÁSZ az Országgyűlés ellenőrző szerve, jogi értelemben független a kormánytól. Első miniszterelnöki ciklusában Orbán Viktor ezért még maga kereste fel a legfőbb pénzügyi ellenőrző szervezet vezetőit. Utódaikat most, hatalma teljében a jelenkori magyar demokrácia nagyobb dicsőségére inkább “berendelte”.

Domokos László “főszámvevő” nem győzi hangsúlyozni a rá bízott szervezet (benne a saját) függetlenségét. Egzisztenciája ténylegesen valóban nem függ az őt megválasztó Országgyűléstől, “csupán” egyetlen embertől. Attól, akinek négy évvel ezelőtti javaslatán (döntésén) a szakmai közvélemény megdöbbent, de még egyes kormánypárti honatyák is megrökönyödtek. Orbán “kimerítő” indoklása szerint Domokos “jó lesz” számvevőszéki elnöknek. Érthető, ha a ki-és megválasztott örömmel veszi “a gazdi” mindenkori hívását.

A viziten a kormányfő tanácsokat kapott, talán instrukciókat is adott. A tanácsadás fontos számvevőszéki feladat, aminek azonban csak úgy lehet eleget tenni, ha a tanácsot adó ellenőrzési tapasztalatokra támaszkodik. Az ÁSZ honlapján látható legfrissebb jelentések települési önkormányzatok: Encs és Csákvár pénzügyi ellenőrzéséről, Gyöngyössolymos és Koroncó belső kontrollrendszerének ellenőrzéséről tájékoztatnak. (Felcsút nem volt köztük...) A jelentések konklúziója: “megfelelően kiépített és működtetett belső kontrollrendszerrel jelentősen csökkenthetők a korrupciós kockázatok”. Ki hitte volna!

Húsz helyett tizenöt állandó bizottságot hoz létre az új országgyűlés. Ez kedvező fejlemény, hiszen ha túl sok a bizottság (mint jelenleg), csökken a törvényhozás, a parlamenti ellenőrzés áttekinthetősége. Ha azonban a bizottságok továbbra is főként transzmissziós szíjként működnek, és meg sem kísérlik kontrollálni a mindent maga alá gyűrő végrehajtó hatalmi ágat, akkor csak alkatrészek, „csavar-alátétek” lesznek a parlamenti gépezetben. Formailag szükséges, tartalmilag fölöslegesek díszletek.

Költségvetési bizottság természetesen továbbra is lesz, méghozzá ezen a néven, ami üdvözlendő változás. Eddig ugyanis Számvevőszéki és költségvetési bizottságnak hívták e grémiumot, ami igencsak szerencsétlen elnevezés. A másfél évszázados hazai parlamentarizmus nem ismert ilyen nevű bizottságot, és a nemzetközi gyakorlatban sem találunk erre példát. Négy évvel ezelőtt az Országgyűlés alakuló ülését előkészítő tárgyalásokon a pártok tárgyalódelegációi – finoman szólva – nem voltak tisztában a számvevőszéki ellenőrzés lényegével. (Logikailag is ugye először van a költségvetés, utána következhet végrehajtásának az ellenőrzése, ami a számvevőszék elsődleges feladata ...) Lázár János tett arra javaslatot a Fidesz nevében, hogy a korábbi Költségvetési, pénzügyi és számvevőszéki bizottság Számvevőszéki és költségvetési bizottság néven működjék tovább. Ezt a többi tárgyaló fél „általános helyeslés mellett”[1] elfogadta.

Az új bizottságban a képviselők – tárgyismereten alapuló – szakmai vitáira, a közpénzek, a közvagyon kezelésének felelős ellenőrzésére, az Állami Számvevőszék megoldatlan felügyeletére lenne szükség. Ez a követelmény abból a tényből fakad, ami szerint Magyarországon rendkívül alacsony az elszámoltatás (accountability) kultúrájának színvonala.

[1] Jegyzőkönyv az Országgyűlés alakuló ülését előkészítő tárgyalásról. 2010. május 11.

Május elsején hatályba lép a mező- és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló törvény, ami lehetővé teszi nagybirtokok létrejöttét, és megengedi más országok állampolgárainak, hogy földet vásároljanak Magyarországon. Az előbbi lehetőség korlátozása érdekében Ángyán József független képviselő a de jure még létező parlament soron kívüli összehívását kezdeményezte. Elsőként az LMP, majd a két nagyobb ellenzéki párt frakciója csatlakozott az indítványához. A képviselők legalább egyötödének (ez jelenleg még 78 fő) kérésére a házelnöknek nyolc napon belül össze kell hívnia a plenáris ülést. Az ellenzéki képviselőcsoportok „létszámkapacitása” (MSZP: 48 fő, Jobbik: 43 fő, LMP: 7 fő) bőségesen elegendő a szükséges számú aláírás összegyűjtéséhez, nem is beszélve a „független” képviselők négy év alatt 27 főre duzzadt állományáról.

Úgy tűnik, Ángyán kezdeményezéséből mégsem lesz semmi. Vagy a politikai akarat, elszántság hiányzik az ellenzéki frakciókból, vagy a szervezőképességük gyenge, vagy már nem a „múlttal”, hanem az új parlamentben való helykereséssel foglalkoznak.

Magyarország legfontosabb természeti erőforrása („Ez a föld, melyen annyiszor Apáid vére folyt”) immár közönséges áruvá válik, az elhanyagolt vidékfejlesztés, az aprófalvak felelőtlen kezelése pedig az ország kivéreztetéséhez vezet. Felelősség terheli mindezért a jelen ellenzéki pártjait is, mert bár a Fidesz túlerejével szemben aligha volna esélyük a földtörvény módosítására, nem tették meg mindazt, amit megtehettek volna. Nem tanultak Deák Ferenctől: „minden körülmények közt kötelességet kell teljesíteni, a hazafi kötelességét, a siker reménye nélkül is.”

Átnézvén az új országgyűlésbe jutottak névsorát, érdekes lesz megismerni a leendő költségvetési (pénzügyi) bizottság összetételét. A ma de jure még létező Számvevőszéki és költségvetési bizottságból ugyanis csak hírmondók maradtak a következő ciklusra.

Az állandó bizottságok struktúrája a parlamenti erőviszonyokat követi. Ezek szerint az összesen 27 költségvetési bizottsági tag egyharmada ellenzéki (köztük az elnök, mivel nálunk – német mintára – e bizottság elnökét, aki németül nem President, „csak” Vorsitzender, hagyományosan az ellenzék adja). Gyakorlatilag 7 ellenzéki és 2 független tagról van szó. Utóbbiak e szempontból ellenzékinek számítanak. Közülük a Jobbikból kizárt Pősze Lajos nyíltan a Fideszt erősítette, Molnár Oszkár pedig – polgármesteri teendői miatt – rendkívül kevés bizottsági ülésen vett részt. (7 +1) : 19 arányú összetételével a megosztott ellenzéknek semmi esélye sem volt álláspontjának érvényesítésére. Most a választásokon az MSZP-ből elvérzett Boldvai László, Puch László és Szekeres Imre, Veres János pedig az EU-parlamentbe készül. Nem mérettette meg magát Vágó Gábor (LMP) és e sorok írója (Jobbik). Hírmondónak csak a jobbikos Z. Kárpát Dániel maradt, aki – amennyiben frakciója delegálja – az új költségvetési bizottságban újrázhat.

Néhányan a másik oldalon is repetázhatnak: Balla György geofizikus (a bizottságot a „Fidesz-agytröszttel” összekötő transzmissziós szíj hajtásáért felelős „komisszár”), Bodó Sándor tanító, sportmenedzser (fél éves bizottsági tagsága alatt nem szólalt meg), Font Sándor mérnök-közgazdász (a mezőgazdasági bizottság elnöke), Nagy István agrármérnök (joviális, hallgatag polgármester), Nyitrai Zsolt jogász, miniszterelnöki biztos. Pósán László, tudományos fokozattal rendelkező bölcsész. Egyikük sem virtigli szakember a közpénzügyek, az ellenőrzés területén. (Bodó, Font, Pósán, Nyitrai ráadásul a ciklus második felében került a bizottságba.) A fiskális és monetáris pénzügyek, a számviteli és számvevőszéki kérdések terén szerzett ismereteiket nem árulták el, érdemi szerepet nem játszottak, viszont habozás nélkül megszavazták/leszavazták a kormányzati/ellenzéki indítványokat, függetlenül azok szakmai tartalmától. Hajtották a transzmissziós szíjat. Ezért választotta (választtatta meg) őket Orbán.

Hegedüs Sándor és Magyary Zoltán meg foroghat a sírjában …

Diszkréten, szűk körben ünnepelte meg 26. születésnapját a Fidesz nevű politikai alakulat, amit a Bibó István Szakkollégiumban 1988. március 30-án 37 egyetemi és főiskolai hallgató, fiatal értelmiségi hozott létre. A negyedszázad alatt szinte totális hatalomra szert tett „Ifjú Gárda” mai vezetői egykori kollégiumukat már régóta nem emlegetik. Talán ők is tudják, hogy a múlt század egyik legnagyobb magyar gondolkodójának erkölcsi, emberi nagyságától olyan messzire kerültek, hogy Bibó István nevének részükről történő kiejtése már-már blaszfémia volna. Bibó azt tanította, hogy a hatalom demoralizál, a hatalomkoncentráció önkényre vezet, ezért folyamatos igazolásra, ellenőrzésre szorul. Az államhatalom gazdasági kiterjeszkedése korrumpálódással jár, a hatalomkoncentráció demoralizáló hatása a szellemi életben, a kultúra területén pedig még ennél is veszélyesebb. A korrupció megjelenik közigazgatásban is, ezért a hatalmi ágakat el kell egymástól választani, és kölcsönös kontroll alatt kell tartani.

A Fidesz mai vezetői – ha megismerték egyáltalán – régen elfelejtették Bibó intelmeit. Orbán „centrális erőtér” koncepciója gyökerében tagadja az államvezetés bibói (Montequieu-i) elveit. „Az államhatalmak elválasztása egykor és most” c. tanulmány gondolatai ezért ma időszerűbbek, mint 1947-ben. Csak remélni lehet, hogy Bibó mellszobrát a Fidesz nem űzi majd el a Duna partjáról, emléktábláját a parlament épületéből.

„Az ATV és a Népszabadság szerkesztősége kötelességének tartja, hogy mindent (sic!) megtegyen annak érdekében, hogy a választók széles körű információk birtokában dönthessenek.” Egyidejűleg „deklarálja (sic!), hogy a Jobbikot nem tartja a demokratikus erők közé tartozónak, ” ezért nem kívánja látni azon a szakpolitikai vitafórumon, amit a választások finisére szervez. Ezt közli a „piacvezető országos napilap” LXXII. évfolyama 70. számának vezércikke március 25-én.

Napilapunk nemcsak a Kádár-korszak szellemiségét kiszolgáló évfolyamaival vállalja nyíltan, nevét is őrizve a kontinuitást, de még a Szabad Néppel, a Rákosi-éra hírhedt propaganda-szócsövével való azonosulást sem szégyelli. Köpönyeget azért persze cserélt az utóbbi hét évtizedben; a forradalom leverése után a Magyar Szocialista Munkáspárt központi lapja lett. 1989 októberétől viszont már „csak” szocialista napilap, majd néhány évre alcímében országos napilappá „függetlenedett”. A fejlécén évtizedeken át virító „Világ proletárjai, egyesüljetek!” jelszó mára lomtárba került. Helyét „A tájékozottság magabiztossá tesz” szlogen vette át. A jelenlegi időszakban a Népszabadság Rt. kétharmados többségi tulajdonosa a médiapiac egyik vezető cége (a Blikk, a Nemzeti Sport és más orgánumok gazdája), a Ringier AG. A Népszabadság jobbik-gyűlölő zsoldosai immár nem a világ proletárjait, hanem a svájci multi „eredményorientált" üzletpolitikáját szolgálják. Büszkén vallják magukról, hogy „cégidentitásuk megkérdőjelezhetetlen”.

A gyűlölködésben egymásra talált a zsák és a foltja. Az idősebb „testvérnek” méltó partnere a az ATV magán-tévécsatorna. Az utóbbi mögött álló társaság részvényeinek fele a Hit Gyülekezete érdekeltségeibe tartozó cégeké. Egy keresztény felekezetként aposztrofált hírhedt szektáé, ami valójában egy üzleti vállalkozás; magán-biznisz, amit sok megtévesztett, jobb sorsra érdemes „hívő” finanszíroz.

A Jobbik mögött egymillió szavazó (és még több szimpatizáns) áll. Néhány „megmondó-ember”, pár tucat médiazsoldos mégis felkentnek érzi magát arra, hogy ő döntse el, mi több, „deklarálja”: ki demokrata és ki nem Magyarországon. Honnan ez a „kiválasztottság-tudat”? Ezeknek a kirekesztőknek, akik még csak nem is igazi liberálisok, vajon ki mondja meg, hogy ki a demokrata?

Bocsásson meg nekik a Magyarok Istene.

Az orbáni centrális erőtér hagymázos fogalmával adekvát Nemzeti Együttműködés Rendszere (NER) elkoptatta a „nemzeti” jelzőt. Azzal például, hogy a Kossuth óta több mint 160 éven át működő Pénzügyminisztérium nevét Nemzetgazdasági Minisztériummá változtatta, nemzeti vágtákkal kápráztatja a nagyérdemű közönséget, nemzeti dohányboltokat majd nemzeti italboltokat gründol, sikerült közönségessé tenni, lejáratni egy szép magyar szót. Orbán kultúrpolitikai főtanácsadója tudhatta, hogy „nemzetvezető” főnökének aligha lesz ellenére, ha – természetesen Nemzeti Könyvtár névvel – elindít egy várhatóan száz kötetből álló sorozatot, amely „a magyar írott kultúra legjavát” kínálja az olvasónak több száz millió forintért.

Ezzel a tipikusan fideszes, populista, giccsben kulmináló akcióval nem csak az a gond, hogy tovább erodálja a nemzeti jelzőt. Hogy nemzeti ünnepünkön már a Nemzeti Dalt is szégyenkezve szavaljuk. Nem csak az a gond vele, hogy nem piaci körülmények között, nem a kiadók közötti pályáztatás után kerülnek ki „24 kötetes hullámokban” a kötetek. Nem csak az a gond, hogy ismét országgyűlési felhatalmazás és ellenőrzés nélkül, kénye-kedve szerint költi a kormány(fő) a közpénzeket. Mindezt megszoktuk. Ez van, egyelőre ezt kell szeretni. Kérdezni azonban érdemes. Vajon lefedi-e az írott magyar kultúrát a Nemzeti Könyvtár hét rovata (magyar írók, magyar hősök, magyar tájak, magyar mesék, magyar ízek, magyar ritkaságok, magyar ünnepek)? De gustibus non est disputandum. Mégis: miért maradnak ki a sorozatból például költőink, tudósaink, feltalálóink, sportolóink, hegyeink, folyóink? Ki döntött a rovatokról? Ki dönt arról, hogy milyen kiadványok jelennek meg négyhavonta-félévente egy-egy rovatban?

Újabban az egyes köteteket illusztris személyiségek ajánlják. Az első ajánló – ki is lehetne más – a regnáló miniszterelnök. Sokatmondó, hogy – a magyar írók rovatban – ő P. Howard (alias Rejtő Jenő) írásait ajánlja. A magyar mesék keretében régi harcostársa, a pallérozott stílusáról elhíresült házelnök ajánl, majd a kereszténydemokrata pártelnök, az esztergomi bíboros prímás és a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége alelnöke következik a sorban. Ez már maga az ökumené! Az álszent, hazug NER.

Kedden Magyarország hárommilliárd dollárnyi államkötvényt bocsátott ki, és ezzel jóval a GDP 80 % -a fölé lökte az adósságrátát. Esedékes a lejáró kölcsönök visszafizetése, erre kell a pénz. A „jó adós” pozíció őrzésére. A mókuskerék hajtására. Már szinte senkit sem érdekel, hogy Orbánék azt szerették volna, hogy „2014 végére a bruttó hazai termékhez képest a 65-70 %-os szintre csökkenjen Magyarország államadóssága.” Meg az sem, hogy az Alaptörvény gránitjába vésett szabály szerint „Az Országgyűlés nem fogadhat el olyan központi költségvetésről szóló törvényt, amelynek eredményeképpen az államadósság meghaladná a teljes hazai össztermék[1] felét.” Mivel „az Országgyűlés csak olyan központi költségvetésről szóló törvényt fogadhat el, amely az államadósság a teljes hazai össztermékhez viszonyított arányának csökkentését tartalmazza,”a választások után „jőni fognak, mert jőniük kell” a zárolásoknak, a „faragásoknak”, illetőleg az újabb adó-és járulék-emeléseknek. Amikor az új kormány majd ezeken lesz kénytelen töprengeni, ajánlom, tanulmányozza Mózes intelmeit: „Minden hetedik esztendőben szabadságot engedj. E legyen pedig a szabadságnak módja: Minden, valaki kölcsönt adánd az ő kezéből felebarátjának, engedje el azt néki a mellyet megvehetne rajta: vissza ne kérje azt az ő felebarátjától, vagy az ő attyafiától …” (V. könyv, 15. rész. Károli Gáspár fordítása).

[1] Az Alaptörvény – hibásan – teljes hazai összterméknek nevezi a GDP-t, aminek az egyezményesen elfogadott magyar neve: bruttó hazai termék.

A megújult Kossuth tér alá mélygarázst építettek. Steindl Imre még nem álmodhatott ilyesmiről, a nemzeti ünnepen talán emiatt nem méltatta a garázst is a házelnök. Vagy azért nem, mert a garázs még nincs teljesen kész; „próbaüzeme folyik”.

Az Országgyűlési Őrség vezetői szánhatnának némi figyelmet (a testület évi több mint kétmilliárd forintos személyi juttatásából esetleg még többlet-juttatást is) egy olyan alkalmazottjuknak, aki – miután abból sikeres érettségi vizsgát tett – tisztában van magyar nyelv és helyesírás szabályaival. Annál inkább, mert nemcsak az „objektumvédelem”, a nyelvvédelem is fontos! Az Alaptörvény (H cikk) szerint „Magyarország védi a magyar nyelvet”. (És már nem Schmitt Pál az ország első polgára!)

A balliberális média megmondóemberei kreáltak egy „szakkifejezést” a szerintük szélsőséges Jobbik karanténba zárására. Egy „összefogókból” „kormányváltókká” avanzsált alakulatot tartanak demokratikus ellenzéknek. Azt a gyurmát, amit több politikai pártból mixeltek, hogy Orbánt leváltsák. Köztük van a Magyar Liberális Párt is, amelynek a támogatottsága egy nulla körüli szám, ezért a közvéleménykutatók nem tudják mérni. Emblematikus figurája Orbán egykori harcostársa, az örökös politikai lúzer, Fodor Gábor. Az LMP-ből dezertáltak Párbeszéd Magyarországért nevű pártja mögött néhány fővárosi humánértelmiségi áll. Az MSZP-ből kiugrottak Demokratikus Koalíciója vezetőjének narcizmusán még alkalmi szövetségesei is fintorognak. Az Együtt – a Korszakváltók Pártja – színtelen, szagtalan, akárcsak az első számú vezetője. Legnagyobb partnerükkel pedig nem az a fő gond, hogy egyik botrányból a másikba bukdácsolnak, még csak az sem, hogy vezetőjük tehetségtelensége minden közszerepléséből ordít, hanem az, hogy nem találják a baloldali értékeket a jelenkori magyar kapitalista viszonyok között, ezért nem is lehetnek hitelesek.

Orbán detronizálására állt össze egy alkalmi gyülekezet, ami a „demokratikus” ellenzéket jelentené. Hogy mire szolgál a demokratikus jelző, az a balliberális média megmondó-embereink kinyilatkoztatásaiból nem derül ki. Abban viszont a jobb sorsra érdemes Ágh Attila vagy a láthatóan megfáradt Heller Ágnes és hasonszőrű társaik mélységesen egyetértenek, hogy a Jobbik nem demokratikus párt. Hiába szavazott rá négy évvel ezelőtt 855 ezer választópolgár, hiába áll mögötte most még több potenciális szavazó, hiába lett a legnépszerűbb ellenzéki politikus a párt elnöke, hiába hívja Vona Gábor párbeszédre Orbánt, mindez nem számít. A Jobbik – ahogyan egy többszörösen levitézlett műsorvezetője volt szíves közölni – a Hit Gyülekezetének szócsöveként sugárzó tévécsatornában nemkívánatos szereplő. Amúgy az ATV egy liberális médium lenne (?) Csak nem ismeri (vagy már elfelejtette) az ős-liberális Voltaire álláspontját? „Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok azért, hogy mondhasd”.

A „demokratikus ellenzék” kirekesztő jelzős szerkezet. Mint az egykoron-volt „népi demokrácia” vagy egy jelenkori szószörny: az „elsődleges prioritás”. Használói enyhébb esetben csak gyűlölettől torzult elméjű, szánalmas figurák. Rosszabb esetben tudatos kútmérgezők; anti-demokraták.

„Emelkedett” stílusban fogalmaznak a Népszabadság publicisztikai rovatának mai szerzői. Egyikük – Révész Sándor – köntörfalazás nélkül teszi fel személyre szabott, konkrét kérdését: „seggnyaló-e G. Fodor Gábor vagy sem.” Kollégája, Uj Péter viszont a kormány multikkal kapcsolatos viszonyáról gondolja, hogy az egyik oldalon áll „a piacot csak letarolni akaró, ún. gonosz multi”, a másikon pedig a „kívánatos külföldi cég.” Utóbbinak – vélekedik a szerző – „nyilván jobb a segge.”

Itt tart jelenleg Magyarország vezető médiuma, amelynek irányultságát egyébként – korábbi sokévtizedes gyakorlatától eltérően – már nem jelzi a lap impresszuma. Miként nem közli szerzőinek közvetlen elérhetőségét (e-mail-jét), ami pár éve még lehetővé tette, hogy az olvasó rövidre zárva reagálhasson egy-egy írásra, közvetlenül polemizálhasson annak szerzőjével. Jelezze például, hogy RS tömören összefoglalja a Fidesz negyedszázad alatt napraforgó-szerűen változó véleményét „a liberalizmusról, a nyugati modellről, a keleti modellről, Oroszországról és Kínáról, a privatizációról, a piacról és az állam gazdasági szerepéről, a földtulajdonról, a kettős állampolgárságról, a nemzet fogalmáról, a közmédia függetlenségéről, a tandíjról, a jogállamiság normáiról, az EU-ról, az euróról, az egyház és az állam viszonyáról, a kárpótlásról, az alkotmányozásról, a hatalmi ágak szétválasztásáról, az emberi jogokról stb. stb.” Meg jelezhetné persze azt is, hogy RS a politikai ellenfelére történő célzását (hogy ti. az „hol erre, hol arra csapkod nyelve élével, hogy ugyanazt a testrészt kényeztethesse nyelve bársonyával”) olyan metaforával fogalmazza meg, aminek egy vezető médiumban való közlése normális körülmények között megengedhetetlen volna.

A hírhedtté vált NER szerint „A nemzeti ügyek kormánya csökkenteni fogja az adminisztráció gerjesztette költségeket,” és „az adminisztráció csökkentése mellett kialakítja a szabályozás újbóli túlburjánzását megakadályozó intézményi garanciákat.” Orbán a minisztériumok számát 16-ról 8-ra csökkentette, de az államtitkárokét több mint a kétszeresére növelte. Kormányát már 50 államtitkárral működteti, ami mindenkori „magyar csúcs”. (A korábbi szakállamtitkárok helyére lépett helyettes államtitkárok száma 54-ről 75-re gyarapodott.) Ráadásként már száz körüli a kormánymegbízottak, miniszteri biztosok, miniszterelnöki főtanácsadók száma.

Ez utóbbiak egyike Hegedűs Zsuzsa, aki havi közel egymillió forintért (meg némi infrastrukturális juttatásért – parlamenti dolgozószoba, gépkocsi-és telefonhasználat stb.) kezdeményez, egyeztet, kezeli a konfliktusokat. Merthogy neki ez a szakmája. Miután főnöke belenavigálta magát egy nemzetközivé terebélyesedő kínos ügybe a Mazsihisz-szel és más zsidó szervezetekkel a Sorsok Háza és egy Szabadság téri emlékmű felállítása kapcsán, Hegedűs „a nyakába vette az egész ügyet”, és most, a holokauszt-emlékév kezdetén igyekszik megszolgálni extra gázsiját. Sikerét kockázat nélkül megelőlegezhetjük, hiszen – saját szavait idézve – „A konfliktuskutatásban a világ tíz legjobbja között vagyok”. (Népszabadság, március 8). Ez aztán az önbizalom! Ettől bódultan, a „top ten”-ből HZS kinyilatkoztatja: „a Jobbik ellenfele minden demokráciát védő embernek”.

Kedves „konfliktuskutató”! A Jobbik nem ellenfele a demokráciának. Ellenfele viszont a magafajta lefizetett szervilis dumagépeknek. Ellenfele azoknak, akik az adófizetők pénzéből szégyenérzet nélkül (?) kiszolgálják az orbáni teljhatalmat, amelyben Ön a konfliktuskereső főnökével az egész nemzetre kártékony szimbiózisra lelt.

Az ellenzéki pártoktól eltérően a Fidesz-KDNP-ben nehéz összefüggést találni a jelenlegi ciklusban mutatott parlamenti teljesítmény és az újabb négy évet megcélzó képviselőjelöltség között. Babák Mihály, Ékes József és Puskás Imre (mindhárman a Költségvetési bizottság tagjai) például - a hivatalból sokat szereplő államtitkárokat nem számítva - a Fidesz legtöbbet szereplői képviselői voltak. Babák a Költségvetési bizottság tagjaként 493 alkalommal szólalt fel, amivel az abszolút rangsorban a 15. helyen végzett. Megszólalásainak elsöprő többsége ún. „kétperces” reagálás volt, de számos alkalommal szerepelt bizottsági előadóként, sőt vezérszónoklatot is mondott, és indítványokat is tett. Ékes József, az egykori MDF-es honatya szorgalma, fegyelmezettsége kivételes. Végigülte az éjszakai vitákat is, amelyeken párttársainak elsöprő többsége sohasem volt jelen. A plenáris ülésen 365-ször emelkedett szólásra, és összesen 25 órát beszélt. Puskás nemcsak elhivatott pártkatonaként viselkedett, de intelligenciájával, előadó-készségével messze kiemelkedett a kormánypárti átlagból. Vezérszónoklatokat mondott, bizottsági alelnökként pedig megbízható, korrekt tisztségviselőként szolgált. Eltekintve két KDNP-s államtitkártól, frakciójának legtöbbször felszólaló képviselője volt Pálffy István, aki bizottsági alelnöki tisztséget is viselt.

Babák a polgármesterséget célozza meg ismét. Ékest az egyesített országos lista 232., Pálffyt a 255. helyére sorolták. Dr.Puskást meg sehová. Sic transit gloria mundi…

Fél évezreddel ezelőtt értekezett Firenzében az államvezetés új felfogásáról Machiavelli. Szerinte a politika elkülönül a vallástól és az etikától, mert saját törvényszerűségei vannak. A politika világban nem jut hely az evangéliumi tanácsoknak, mert azok gátjai lehetnek az emberi kreativitás kibontakozásának. A kormányzás ezért inkább valamifajta művészet, semmint a valláserkölcsi parancsoknak (például a zsidó-keresztény vallás Tízparancsolatának) való megfelelés. Ebből a felfogásból dedukálták később a hírhedt államvezetési jelszót: a cél szentesíti az eszközt.

Az embernek, a társadalomnak a munkával szerzett tulajdonhoz, az életét, békéjét biztosító anyagi javakhoz való jogát szavatolja a „Ne lopj!” erkölcsi parancsa. A „Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!” követelménye pedig az emberek közötti kapcsolatok legfőbb eszközére, a beszédre (az írásra) vonatkozik. Az igaz beszéd (írás) kötelességét állítja elénk, és a nyelvvel elkövethető legnagyobb bűnt jelzi.

Az évezredes erkölcsi parancsok megszegését előbb-utóbb a bűnhődés követi. Keleti szomszédunk drámája erre figyelmeztet.

2013 végén 79%-os volt a GDP-arányos államadósság, míg egy évvel korábban 79,8%-on, egy negyedévvel korábban pedig 80,2%-on állt – írja a Portfolio.hu. A szerinte trükkökkel összehozott javulást a kormányszócsövek (köztük a közszolgálati médiumok) naponta többször is elharsogják, de nem teszik hozzá: a magán-nyugdíjpénztárakban összegyűlt megtakarításokat az állam „lenyúlta” (az annektálás nélkül az államadósság aránya szignifikánsan magasabb lenne), sőt igyekeznek elfeledtetni velünk a kormány eredeti ígéreteit.

2010-ben az Orbán által jegyzett „Széll Kálmán Terv strukturális reformokkal éri el, hogy 2014 végére a bruttó hazai termékhez képest a 65-70 %-os szintre csökkenjen Magyarország államadóssága.” (Ez az ígéret egyébként nem csak voluntarista, de szakszerűtlen is volt[1].) A Széll Kálmán Terv többek között megállapította: „Annak a közel 1100 milliárd forintnak egy részét, amit jelenleg kamatfizetésre költünk, produktív beruházásokra, illetve egyéb produktív kiadásokra (eü, közoktatás) is fordíthatnánk, valamint a kiadások változatlansága mellett jelentősen csökkenthetnénk az adóterhelést.” Az idei központi költségvetési törvény szerint 2014-ben már 1248 milliárd forint lesz a kamatkiadásunk. Némi vigasz, hogy ennek nagyobb hányada maradhat a forinthitelezőknél, ezért talán nem megy ki az országból.

 Az államadósság-hegyet Orbánék nem tudják, de nem is akarják elhordani. Újabb és újabb állampapírok kibocsátásával, újabb és újabb hitelek felvételével az esedékes törlesztésekre mindig sor kerítenek. Ezen a téren ugyanazt a neoliberális pénzügypolitikát folytatják, amit elődei is műveltek. Magyarország „megbízható adós” pozíciója tökéletesen megfelel a pénzügyi befektetőknek, hiszen ők abban érdekeltek, hogy folyamatosan megkapják pénzük árát, a kamatot. Ebben az Orbán-ciklusban, négy év alatt mintegy ötezer milliárd forint kamatot kell fizetniük a magyar adófizetőknek! Ez az igazi gond! A kamatszivattyú, amiről a „nemzeti” kormánynak már régen tárgyalásokat kellett volna kezdeményeznie a hitelezőkkel.

Az egyelőre még uralkodó álláspont szerint „ki lehetne nőni az adósságból”, ha a gazdaság az államadósságnál gyorsabban fejlődik. A növekedés mérésére használt GDP mutatója azonban nálunk 2010 óta gyakorlatilag stagnált. Matolcsy valamikor évi 7 %-os ütemet vizionált, Orbán újabban 4 %-ot. Regnálásának négyéves idősora viszont ezt mutatja:

                                                                            2011:     + 1,6 %

                                                                            2012:     – 1,7 %

                                                                            2013:     +1,1 % (várható)

                                                                            2014:     + 2,0 % (terv)

[1] Magyarország adóssága nem egyenlő a magyar állam (államháztartás) adósságával. Jóval több annál, mert magában foglalja a magyar állampolgárok és a magyar vállalkozások adósságát is.

Tizenhatodszor is „értékelte az évet” (vagy inkább felolvasta az előre gyártott panelekből építkező beszédét) Orbán Viktor. Az ezúttal fél óráig sem tartó filippikát részletesen elemző, bíráló politológusok, ellenzéki politikusok nem tették szóvá, hogy a retorikában nincs hatásosabb eszköz az élő beszédnél. Képzeljük el Antoniust, amikor felolvassa, hogy „temetni jöttem Caesart, nem dicsérni”… vagy Churchillt, amint fultoni beszéde alatt a papírjait lapozgatja.

Churchillre egyébként mint „a jó öreg Winstonra” történt most utalás. Az egykori brit államférfi már nem kérheti ki magának, hogy a magyar miniszterelnök az előnevén emlegeti, ami az angolban a tegeződés jelzése. Tudhatná ezt Orbán is, hiszen – a Soros-alapítvány jóvoltából – tanult angolul. A nagy szónok és stratéga erkölcsi intelmei azonban – erről tanúskodik kormányzása – elkerülték OV figyelmét.[1] Nem először fejezi ki magát ilyen otrombán, nagyképűen. A németországi választások után is – nemes egyszerűséggel – Angela-ként említette Merkelt, miután gratulált neki a győzelméhez. Ez a megszólítás a pertu jele, amire aligha van Orbánnak felhatalmazása a német kancellártól. De még ha lenne is, nem illene azzal ily módon kérkednie. Ő azonban megpróbálja egy szintre helyezni magát nagy formátumú politikusokkal, amivel eszünkbe juttatja az ismert viccet: Az egér az elefánttal együtt sétál át a Margit hídon. Megszólal a kisegér: figyeld csak elefánt, hogy dübörgünk! ...

Miniszterelnökünk nem nagyon tud különbséget tenni a vonatkozó névmás és a személyes névmás között. Hasonló gondot jelenthet ez neki, mint a hosszú mássalhangzók szánalmasan leszerepelt kreálmányának, az évértékelő szónoklatban ismét emlegetett Schmitt Pálnak. Orbán költői kérdése így hangzott: „Erős ország leszünk-e vagy gyenge, aki kullogva elhordja az irháját?” A bökkenő az, hogy az ország nem tulajdonnév, következésképpen nem passzol hozzá az „aki” névmás. Miniszterelnök úr a gimnáziumi nyelvtanóráira már aligha emlékszik. Vagy éppen hiányzott akkor is, amikor szó eshetett volna arról, hogy bükkfanyelv helyett inkább bikfanyelvet mond az ember, ha valamilyen nyelvhelyességi anomáliát akar minősíteni.Megértjük: az elmúlt negyedszázadban nem a műveltsége csiszolásával, ízlése finomításával volt elfoglalva.Még szerencse, hogy a Fidesz „történelmi jelentőségű vívmánya”, a „gránit szilárdságú”, elfogadása óta már ötször módosított „Alaptörvény” (H cikk) szerint „Magyarország védi a magyar nyelvet.”

[1] „Háborúban: elszántság. Vereségben: dac. Győzelemben: nagylelkűség. Békében: jóindulat.” (W. Churchill: A második világháború.)

Ötórás (310 perces) időkeretben zajlott le az Országgyűlés plenáris ülésén az a vita, ami a paksi atomerőmű rekonstrukciójára/bővítésére vonatkozó egyezményt ratifikáló törvényjavaslatról szólt. Miért kellett az időkorlát? A Fidesz bizonyára az ellenzéki obstrukciótól tartott. Egy olyan ügyben, amely energetikai, geopolitikai, környezetvédelmi, biztonsági, pénzügyi, gazdasági szempontból is hosszú évtizedekre meghatározó jelentőségű lesz Magyarország számára.

A kormánypárti félelem, hogy az ellenzék esetleg „szétbeszéli” a napirendi pontot, alaptalannak bizonyult. Csak a Jobbik és az LMP vette igénybe a rendelkezésére álló időt. A Fidesz 70 percet, a KDNP 22 percet, az MSZP a teljes idejét (56 percet), a „független” képviselők 17 percet „hagytak bent”, ami azt jelenti, hogy ezek a képviselőcsoportok – meg az ún. függetlenek között ülő honatyák/honleányok – fele annyi időt sem használtak fel abból, amit kaptak. Sokak között Scheiring Gábor volt LMP-s (most független) képviselő sem szólt hozzá. Aztán meg a kedvenc tv-csatornáján panaszkodott a kevés idő miatt. Pedig akár 17 percet is beszélhetett volna (ami nem kevés), de be sem jött a vitára.

Név szerinti szavazással született meg a döntés. A miniszterelnök, aki parafálta az Egyezményt – akárcsak a földtörvény elfogadtatásakor – nem szavazott. Kormányának több tagja sem. Mint például Varga Mihály, a törvényjavaslat előterjesztője (!) vagy Navracsics Tibor és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Lázár János, a miniszterelnökséget vezető államtitkár, Illés Zoltán környezetvédelmi, Németh Zsolt külügyi, Halász János humánpolitikai államtitkár. Ennyit itt az „államférfiúi” felelősségről. Hivatalosan 95 képviselő nem volt jelen a szavazásnál, de – a parlamenti statisztika szerint– senki sem hiányzott igazoltan! Egyesek valójában bent voltak, de éppen a szavazáskor kellett sürgősen a mosdóba menniük … Az MSZP-sek egyharmada „nem”-et mondott, harmincketten nem szavaztak. 27-ből távol volt 17 „független”. A Jobbik 22-szer mondott „igent”. Ketten (Gaudi Nagy Tamás, Varga Géza) voksoltak „nem”-mel, és volt egy tartózkodás (Nyikos László). 18 jobbikos képviselő nem szavazott.

Azt gondolom, a Fidesz-uralom természetét, lényegét egy – csak az emberre jellemző – tulajdonsággal, a félelemmel írhatjuk le.

Bibó abból az egzisztencialista tételből indult ki, hogy „az ember az egyetlen élőlény-fajta, amelyik tudja, hogy meg fog halni”. Ennek a tudata kelti benne a félelmet, mert „aki tudja, hogy meg fog halni, az eljut ahhoz, hogy féljen a saját gondolataitól”. A félelmet a másik ember jelenti („a félelem jelzésének a legintenzívebb forrása a másik ember”). Vele szemben támad az a szükséglet, hogy valaki („félelemtől mentes, vagyis szabad lehessen”)[1]. Ez a szükséglet vezet a hatalom igényléséhez; azt remélve, hogy a hatalom megszerzésével meg lehet menekülni a félelemtől. A hatalom birtokosa a kényszer, az erőtudat fokozásával szeretnem megszabadulni a félelemtől, de nem tud.

Minden diktátor fél. (Sztálin például a paranoia-jában „már a saját zsebében is az ellenség kezét kereste.”)

A Fidesz-KDNP múlt héten nyilvánosságra hozott választókerületi képviselőjelöltjelölt-listája szerint ránk is érvényes Max Webernek az angol és a német parlament működésére vonatkozó megállapítása: a „parlamenti képviselők (…) nem egyebek, mint fegyelmezett szavazógépek. (…) A parlamenti képviselőnek nincs más kötelessége, mint hogy szavazzon, és ne árulja el a pártot. A parlament felett ennek következtében ott áll a gyakorlatilag népszavazásos diktátor, aki a tömegeket a „gépezet” segítségével állítja maga mögé, és aki számára a képviselők csupán a kíséretéhez tartozó politikai javadalmasok.”

A kiadó 106 helyre a kormánypártok – tíz kivétellel – olyan jelölteket állítottak, akik a jelenlegi Országgyűlésnek is tagjai. Ezeknek a törvényalkotóknak az ország közéletében játszott szerepéről sokat elárulnak a parlamenti honlapon közzétett adatok. Legtöbbjük parlamenti teljesítménye a szavazásban merült ki. Nyomták a gombot, amikor a frakcióigazgatók bekiabálták: „igen” (vagy „nem”). Nézzük például Tasó László többszörösen megválasztott honatya produkcióját. Az ő erejéből a jelenlegi ciklusban egyetlen önálló törvényjavaslat tételére sem tellett, pedig rutinja lehetne, hiszen 2002 óta képviselő. Teljesítménye annyi volt, hogy aláíróként társult a frakciója által kezdeményezett indítványokhoz, illetőleg – „fentről” érkezett politikai megrendelésre vagy marginális ügyekben – feltett két-három kérdést. Földesi Gyula frakciótársa három és fél év alatt tizenötször is megszólalt ugyan, de egyetlen önálló indítványt sem nyújtott be. Tasó Debrecenben, Földesi Kispesten lehet újra országgyűlési képviselő.

A sort bárki folytathatja, ha a parlamenti honlap böngészésére támad kedve. A pártkatonákra a vezérnek azért van szüksége, mert habozás nélkül nyomják a gombot vagy tüzelnek az ellenfélre, ha kell. Ők nem csak az önálló vélemény mondásáról szoktak le, de alighanem már az önálló gondolkozásról is.

"Tisztelt Nyikos Úr!

Nagyra értékelem válaszát, mint írtam elfogadom, köszönöm szépen. De a hiányérzetem továbbra sem múlt el. Talán a mostani nehéz gazdasági helyzet miatt. Mert a hátrányt le lehet dolgozni, csak akarni kell. Munkám során, és ismerősi, baráti körömben (orvosok, ügyvédek, pedagógusok,vállalkozók, kétkezi munkások) sajnos úgy érezzük, életünkből újabb 20 év telt el, és a remény, a bizalom kezd elfogyni. De megnyugvással töltene el, ha Önt látnám a pénzügyi terület bársonyszékében. Addig is köszönöm (köszönjük), hogy felvállalta ezt a munkát, erőt, kitartást és jó egészséget a továbbiakhoz.

Tisztelettel: Farkas Edit"

"Tisztelt Nyikos Úr!

Sajnos csak mostanában figyeltem fel Önre a parlamenti tv közvetítések során, jártam utána ki is Ön. Szinte várom, mikor szólal fel, mert érthető, lényegre törő, felszólalását nem úgy kezdi: "az elmúlt 8 év". Hanem: Itt a probléma kérem, ezt kell megoldani: így, így és így. Ezért Önnek teszem fel álnaív kérdésemet, ami baráti, ismerősi körömben sokunkat foglalkoztat. Miért kell a politikai pártokat a költségvetésből is finanszírozni? És még emelni azt? Jelen gazdasági helyzetben Pláne! A politikai pártok tartsák el önmagukat! De, ha mégsem, akkor is és ha igen akkor is: Szigorúan csak ellenőrizhető, nyomon követhető magánszemély esetében névvel stb, támogatások, tagdíjak (akár Szja 1%) legyenek bevételezhetők, gazdasági társaságok támogatásai csakis az adózott eredmény terhére legyen megtehető, hisz ez a tulajdonosok döntése, kit támogatnak (kvázi osztalékuk terhére), ha van rá fedezet. Legyen az ellenőrzés is olyan szigorú, mint bárki más esetében, minden forint, fillér, elszámolás nyilvánosan közzétéve NAV ellenőrzés, stb. Tovább megyek. Azok az összegek, amelyek nem ennek megfelelően folynak be, kötelezően a költségvetésbe kerüljenek. Már eddig is túl sok pénz folyt el láthatatlanul. Sőt! Visszamenőleg (ez nagy divat most, helyes- helytelen?) is el kellene számolni MINDEGYIK PÁRTNAK! Addig amíg ez rendezetlen, nincs erkölcsi felhatalmazás arra, hogy mindenki mástól jogkövető magatartást várjanak el. De erre sajnos egy politikai erő sem tesz soha javaslatot, vajon miért is? Véleményem szerint ez is csak akarat kérdése. Ha lenne ideje válaszolni szívesen venném, elfogadnám, mert számomra Ön hitelesnek tűnik.

Tisztelettel: Farkas Edit

Tisztelt Nyikos Úr!

Felindulásomban előző levelemben kifelejtettem a kiadások tárgyalását, de értelemszerűen ez is hozzátartozik az elszámolás és ellenörzés feladatai közé. Addig pedig még nagyobb jelentősége van, amíg a közpénz folyik el.

Tisztelettel: Farkas Edit"

Kedves Edit!

Mindenek előtt köszönöm a levelét. Örülök annak, hogy a közpénzek (az adófizetők pénze!) kezelése, használata érdekli. Még inkább annak, hogy - mint írja - "baráti, ismerősi" köreit is foglalkoztatja ez a kérdés.

Haladjunk sorjában!

A parlamentáris demokráciák nem működtethetők pártok nélkül. Legyünk jóhiszeműek: mindenki jót akar (magának, családjának, nemzetének). De hogy mi a "jó", azt nem egyformán látjuk. Ki így, ki úgy gondolja "üdvözítőnek" az ország, a társadalom vezetését. (A "part" - pars, partis - a latinban többséget vagy kisebbséget jelent, a politikában pedig az ugyanazon vagy hasonló elveket valló emberek kisebb-nagyobb csoportját.) A négyévenkénti parlamenti választások eldöntik, hogy az állampolgárok mely pártokra kívánják bízni az ország vezetését.

A pártok - embercsoportok - szervezet-szerűen működnek, a szervezet működtetéséhez pedig erőforrásokra (pénzre) van szükség. A pénz megszerzése vagy a magánszférából vagy az állami költségvetésből vagy "vegyes" formában (mint nálunk) történik. Jogállamokban a finanszírozás szabályait törvényekben szabályozzák.

Van olyan EU-tagország, amely a finanszírozást a tagsági díjakra, illetőleg a piacra (hirdetések, szponzorok, párt-média) bízza. Nálunk - miután a tagdíjak (a közügyek iránti gyér érdeklődésből következő alacsony taglétszám, a párttagság tagdíjfizetési hajlandósága, illetőleg anyagi lehetőségei miatt) nem elegendőek a pártok (a párt-apparátus) működésének biztosításához - az állam (a központi költségvetés) is "beszáll" a finanszírozásba. Ennek két "csatornája" van: a parlamentbe jutott (illetőleg a legalább 1%-ot elért) pártok közvetlen támogatása (mértékét az éves költségvetési törvények határozzák meg), illetőleg az országgyűlési frakciók (és apparátusuk) parlament általi finanszírozása, valamint a képviselők (és asszisztenseik) díjazása, aminek a mértékét szintén törvény (most éppen napirenden van!) szabályozza.

Azt gondolom, hogy - itt és most - el kell fogadnunk a politikai pártok működésének állami (vegyes?) finanszírozását, viszont szigorú, egyértelmű, világos és közérthető, számon kérhető, rendszeresen ellenőrzött, az ellenőrzés eredményeit nyilvánosságra hozó mechanizmusra volna szükség. Ehhez új törvény szükséges. ("A kampányfinanszírozás átláthatóvá tételével kapcsolatos törvények módosításáról" szóló törvényjavaslatot például az OGy többsége másfél éve nem hajlandó tárgysorozatba venni.)

Szakmai szempontból az a helyzet, hogy a pártok gazdálkodását az Állami Számvevőszék rendszeresen (kétévente) ellenőrzi, jelentései nyilvánosak, azok a honlapján megtalálhatók. Ezeket a vizsgálatokat az ÁSZ kizárólag szabályszerűségi szempontból végzi. Ha tehát egy párt szabályosan költi (szerzi) a pénzét (a szerződések, támogatások, bizonylatok, könyvelés, foglalkoztatás stb. rendben vannak), akkor az már a párt "magánügye", hogy a rendelkezésére álló pénzeszközeit MIRE költi.

Végül: a hatályos párttörvény előírásai több ponton eltérnek az egyetemes érvényű számviteli törvény előírásaitól! A parlamenti pártok hosszú évek óta képtelenek megegyezni egy új, a korrupciót féken tartó törvény megalkotásában. (A helyzet kulcsa most a Fidesz kezében van.)

Legvégül: történelmi aspektusból nézve a "megkésettségünk" kb. kétszáz éves. (Tíz évvel ezelőtt, amikor az angol számvevőszékkel kötött ikerkooperációs szerződésnek próbáltam itthon érvényt szerezni, angol kollégáim azzal zárták jelentésüket, hogy Magyarországon alacsony az elszámolás és az elszámoltatás - accountability - kultúrája.) Ezt a hendikepet kellene ledolgoznunk, ez lehetne többek között a "fülkeforradalom" célja, értelme.

Ismételten köszönöm levelét és azt, hogy figyelemmel kíséri képviselői munkámat.

Tisztelettel:
Nyikos László (Jobbik)
az Országgyűlés Költségvetési Bizottságának elnöke