Fél évezreddel ezelőtt értekezett Firenzében az államvezetés új felfogásáról Machiavelli. Szerinte a politika elkülönül a vallástól és az etikától, mert saját törvényszerűségei vannak. A politika világban nem jut hely az evangéliumi tanácsoknak, mert azok gátjai lehetnek az emberi kreativitás kibontakozásának. A kormányzás ezért inkább valamifajta művészet, semmint a valláserkölcsi parancsoknak (például a zsidó-keresztény vallás Tízparancsolatának) való megfelelés. Ebből a felfogásból dedukálták később a hírhedt államvezetési jelszót: a cél szentesíti az eszközt.

Az embernek, a társadalomnak a munkával szerzett tulajdonhoz, az életét, békéjét biztosító anyagi javakhoz való jogát szavatolja a „Ne lopj!” erkölcsi parancsa. A „Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!” követelménye pedig az emberek közötti kapcsolatok legfőbb eszközére, a beszédre (az írásra) vonatkozik. Az igaz beszéd (írás) kötelességét állítja elénk, és a nyelvvel elkövethető legnagyobb bűnt jelzi.

Az évezredes erkölcsi parancsok megszegését előbb-utóbb a bűnhődés követi. Keleti szomszédunk drámája erre figyelmeztet.